Oktatás – Változni és változtatni! Jobbá lenni és jobbá tenni!

Változni és változtatni ...

Hosszú évek óta foglalkoztat az oktatás, az emberek és a környezet amely oly sok éven át mindannyiunkat körülvesz. Őszintén szólva már egészen apró koromban, kisiskolásként gondolkoztam azon, hogy miért így történnek ott a dolgok, miért kell megtanulnom számomra érdektelen dolgokat is, és ha végül megtanultam, miért nem tőlem kérdezik vissza, hogy megmutathassam mit tudok. Megkérdeztem magamtól, hogy ha meg sem mutathatom, ha látszólag nincs semmi haszna, akkor miért is töltünk ennyi időt “feleslegesen” az iskolában.

Emlékszem, hogy a tanárok személye és személyisége is elgondolkoztatott. Gyermekként is tudtuk és éreztük, hogy ki a jó tanár, és gyermeki értékítéletünk meglepő módon nem az alapján döntött, hogy ki a szigorú és ki az engedékeny. A jó tanárok úgy voltak következetesek, hogy közben biztonságos és nyugodt légkört teremtettek. Volt bennük elég szeretet, hivatástudat és határozottság, tudtak a gyermekek fejével gondolkodni és szívükkel érezni.

Így történhetett, hogy sok társammal egyetemben időről időre némiképpen megváltoztak a kedvenc tantárgyaink. Volt hogy egy szerethető tantárgyat megutáltunk, és volt olyan is, hogy egy addig unalmasnak tartott tantárgy hirtelen rendkívül érdekessé vált.

Biztos vagyok benne, hogy gyerekként nem csak engem foglalkoztattak efféle kérdések és gondolatok.

Arról is meg vagyok győződve, hogy felnőttként is rendkívül sokakat érdekel a téma, és egyben azt is kijelenthetjük, hogy az emberiség nagy része közvetlenül érintett a témában, hiszen rengeteg gyermek tölti életének jelentős részét az iskolában még hatalmasabb számú szülői populációval a háta mögött, a tanárokról, oktatókról, illetve a tanulmányokat folytató felnőttekről már nem is beszélve.

Azt is érzékeltük gyermekként, hogy az iskola és a tanár szemében ki volt a jó, illetve a rossz gyerek. A jó gyerek nyugodt volt, okos és szorgalmas. Nem unatkozott az órákon, nem mocorgott, nem hangoskodott, nem rendetlenkedett. A jó gyerek nem csinált furcsa és váratlan dolgokat, nem voltak vicces beszólásai, melyek az órát megzavarhatták. Mindig odafigyelt a tanárra és ezért sok tanár jobban is szerette őket és még kivételeztek is velük.

Igen. Már gyerekként is tudtunk efféle kategóriákat felállítani, és a kategóriákba szépen besorolni a tanárokat, a diákokat és persze a szülőket is. Mindent és mindenkit hajlamosak vagyunk szépen “bedobozolni”, és ha valamit vagy valakit már betettünk egy dobozba, onnantól kezdve már nehezünkre esik ettől elvonatkoztatni.

Pedig ha elég nyitottak vagyunk egymásra és a világra, akkor egyértelműen bebizonyosodik, hogy a világ nem fekete fehér, rengeteg szín rengeteg árnyalatából áll össze. Személyiségünk is, mint színek és formák, ízek és szagok, élmények és érzések kavalkádja, megismételhetetlen és egyedi.

Mégis dobozolunk és kategorizálunk, mert csodálatos elménk így képes rendet teremteni és eligazodni abban a végtelenül összetett és változatos világban, amiben élünk. Tanulunk és tapasztalunk, döntéseinket pedig a tapasztalataink szűrőin átszitálva igyekszünk meghozni. Ítéleteink így válhatnak szépen lassan előítéletekké. Tudatunk mélyén elbújnak és meglapulnak az igazi okok és miértek, melyek meghatározzák a jelenben érzéseinket és döntéseinket, melyeket sokszor nem értünk és nem tudunk megmagyarázni.

Tehát itt van ez a hatalmas embertömeg. Sok milliárd ember. Mindenki érintett. A múltjuk a jelenük és a jövőjük.

Aki most még gyermekként tapasztalja az oktatási rendszerek és módszerek előnyeit illetve hátrányait, később majd szülőként élhetik át újra, és végül nagyszülőként borzonghatnak vagy örülhetnek az ifjabb nemzedékek felnövekedését látva.

Ez a sok-sok ember mind igyekszik a maga módján, szeretnének megfelelni a követelményeknek és elvárásoknak. A tanárok szeretnék átadni tudásuk legjavát, igyekeznek a diákokat motiválni, vagy valamilyen eszközökkel rákényszeríteni a tanulásra. Sok tanár szívét lelkét beleadja ebbe a munkába, hivatásának tekinti a gyermekek nevelését. A tanárok hősök. Talán nem mindegyik, de ha nem értesz velem egyet ebben kedves olvasó, akkor gondold végig. A tanárok jelentős többsége 25-35 gyermeket nevel és oktat napi 4-8 órában. A szülők számára sokszor 1-2 gyermek nevelése is gondot okoz. A tanároknak emellett készülni kell az órákra, dolgozatokat javítanak, és adminisztrációs feladataik is vannak szép számmal. Ha pedig a javadalmazásukat nézzük, akkor bizony a világ legtöbb részén átlag alatti jövedelmekről beszélhetünk. Pedig az ő kezükbe tesszük a jövőnket! Ők formálják, ők nevelik gyermekeinket, a felnövekvő ifjú nemzedékeket! De nem csak anyagilag nem becsüljük őket meg, hanem sok esetben az alapvetően szükséges szülői támogatás és együttműködés helyett is ellenséges indulatokkal szembesülnek. Ha pedig a hőseinkkel rosszul bánunk, akkor előbb utóbb megfogyatkoznak, kiégnek és talán más pályát választanak és az ifjabbak sem választják majd szívesen a tanári pályát. Az iskolák pedig valahogyan feltöltik a megüresedő tanári helyeket. De vajon kik jönnek a hősök helyett?

Nem csak a tanárok hősök. Nézzük csak meg a gyermekeinket, az ifjakat, akik nap mint nap küzdenek!
Igen, küzdenek! Merthogy teljesíteniük kell, be kell bizonyítaniuk, hogy érnek valamit, hogy képesek valamire, hogy nem butábbak másoknál. Szigorúan szabályozott feltételek betartásával próbálják megoldani, hogy a sok gyerek a kevés felnőtt felügyelete mellett kirívó incidensek nélkül működjön, mint egy jól olajozott gépezet.

Igazi tömegtermelés folyik a legtöbb iskolában. Bemennek a buta gyerekek, és a gyártási folyamat végén kijönnek az okos gyerekek, mellékesen pedig a “gyártási selejt”. Igen, talán túlzó ez a hasonlat, de csak talán.
A gyerekek nem munkadarabok. Nem szabványosak, mindegyik egy kicsit más. Némelyik pedig nagyon más.

A sorozatgyártás az ilyen “alkatrészekkel” nem tud mit kezdeni. Nem illik a rendszerbe, tehát rossz. Nem lehet a szabványos módon megmunkálni, “kijavítani”, tehát selejt. Gondoljatok csak bele kedves felnőttek. Beküldjük a gyerekeinket a gyárba, és ott ők nap mint nap teszik a dolgukat, igyekeznek megfelelni. Ha pedig úgy érzik, hogy ez nem sikerül, akkor megpróbálják túlélni ilyen-olyan stratégiák alkalmazásával. De ha jól megy a dolog, akkor is számos példa mutatja, hogy a háttérben a gyermek lelke komoly problémákkal küzd.
Kis hősök, akik gyerekfejjel próbálnak lépést tartani a felnőttek által diktált kihívásokkal.

Sok hős van a mi világunkban. Még ha nem is szuperhősök, de dacolva a nehézségekkel és problémákkal teszik a dolgukat és kitartanak. Ha a szülők feladatait nézzük, akkor ugyanide lyukadunk ki. A legtöbb szülő kenyérkereső munkát végez, háztartást vezet, főz mos takarít, ügyeket intéz, házat épít, lakást újít fel, szeretné tartani a kapcsolatot a társával, a családdal és a barátokkal, emellett igyekszik egészségesen élni és a régóta dédelgetett vágyait is megélni. Na és itt jön a hős, aki azt mondja, hogy gyermeket szeretnék, a megszületett gyermekemet felelősen felnevelni és ezért hajlandó vagyok áldozatokat hozni.
A saját életemből adok a gyermekemnek. A szeretetemből, az időmből, az egészségemből, a pihenésemből, a pénzemből, és még lehetne sorolni. A hős szülők, akik minden nehézség és küzdelem ellenére képesek szeretetben nevelni gyermekeiket. Szép hivatás, nemes feladat, hősöknek való kihívás.

Akkor hát mindenki hős? Igen is meg nem is.

Mindenkiben benne van a lehetőség, hogy hőssé váljon, hogy megnyerje az élet kisebb-nagyobb embert próbáló csatáit. Bennünk van hogy egy elveszített csata után is újra felálljunk és folytassuk a küzdelmet.

Önmagunkban kell megtalálnunk ezt a hőst, aki képes túllépni önmagán és egy nemesebb célért küzdeni függetlenül attól, hogy ezért kap e másoktól elismerést. A hősök nem azért lesznek hősök, hogy kitüntessék őket. Azért tüntetik ki őket mert olyat tettek, amit más nem tudott vagy nem mert megtenni.

A hős, akiről most beszélünk, persze nem katona. Nem akarunk másokat legyőzni, célpontokat megsemmisíteni. Sokkal inkább életeket akarunk menteni, lángoló otthonokban megfékezni a lángokat, fuldoklóknak mentőövet dobni, szakadékba esetteket kihúzni a bajból és lavina alá temetetteket kiásni, amíg még nem késő. Legfőképpen pedig boldogan szeretnénk élni és másoknak is boldogságot szerezni. Tudni, érezni, hogy jó úton járunk, jó emberek vesznek körül, és életünknek nemes célja van.

Itt az idő magunkba nézni. Megtalálni a hőst. Megtalálni a feladatot, amiért érdemes áldozatot hozni.

No és mi is lehetne szebb és nemesebb feladat annál, mint újabb kis hősöket nevelni? A nagy kérdés azonban az, hogy vajon mi alkalmasak vagyunk erre? Ha nem, akkor mit kell tennünk azért, hogy alkalmasakká váljunk? Ez az első és legfontosabb kérdés. Hiába akarunk változást, hiába szeretnénk másféle oktatási rendszert, hiába beszélünk és írunk róla. Ahhoz hogy újat és jobbat építsünk, ahhoz előbb újfajta építőanyagra van szükségünk, önmagunknak kell megváltoznunk, hőssé válnunk. Új önmagunkból kell újat építenünk.

Tehát miért?

Miért is foglalkoztat engem az oktatás?

Miért is akarok erről a témáról írni, mikor amúgy is oly sokan beszélnek róla, könyvek, újság cikkek, tanulmányok, internetes bejegyzések születnek a témában?

Miért éppen én akarok erről írni, mikor sok híres-neves pszichológus, oktató, tanár, társadalomtudós, egyszóval tapasztalt és bölcs emberek boncolgatták és boncolgatják ma is ezt a témát.

Miért?

?

Miért ne?

Miért ne írhatnám ki magamból a kérdéseket és gondolatokat, amik megszületnek a fejemben, sok esetben mások által inspirálva, vagy az életemben megtapasztalt jó és rossz élményekből és érzésekből táplálkozva.

Miért is ne tennék kísérletet arra, hogy egy érdekesnek ígérkező utazásra invitáljam a kedves olvasókat, a kétkedőket, a reménykedőket, a gondolkodókat és megoldás kutatókat vagy éppen a kákán is csomót keresőket.

Gondolati utazásra hívjak ifjakat és véneket, persze az erejük teljében lévő korosztályt sem feledve.

Diákokat és tanárokat, gyermekeket és szülőket, oktatókat és oktatottakat.

Miért?

Mert az életünk erről szól, erről kellene szóljon a születéstől egészen az elmúlásig!

Tapasztalunk és tanulunk, a tapasztalataink és a környezetünk folyamatosan formálnak minket sokszor kíméletlenül, vagy éppen túlságosan kíméletesen, és a génjeinkben örökölteket kiegészítve vagy éppen átírva alakítanak minket személyiséggé.

Emberré, vagy embertelenné.

Kedvessé vagy ellenségessé.

Magabiztossá, vagy bizonytalanná.

Boldoggá, vagy boldogtalanná.

Sorolhatnám tovább, de minek. Tudod jól a folytatást. A végletek között pedig ott van számtalan átmenet.

Nem mindegy, mit tapasztalunk és mit tanulunk!

Meghatározza az életünket. A gyermekkorunkat, a kapcsolatainkat, a barátságunkat, a szerelmünket, a házasságunkat, a gyermekeink és a családunk életét, a közösségeinket a társadalmunkat és végső soron az egész emberiség sorsát.

“Egy fecske nem csinál nyarat” mondja a közmondás, de megkockáztatom, hogy több fecske is kevés hozzá.

A végső és legfontosabb célom ennek fényében az, hogy minél több ember kezdjen kételkedni, gondolkodni, változni és változtatni. Kezdjünk el hinni a változásban, legyünk szószólói és képviselői, de leginkább cselekvői!

Mert embernek lenni több, mint passzívan végigélni azt, amit a sorsunk vagy végzetünk adott.

Változni és változtatni.

Még pontosabban: Jobbá lenni és jobbá tenni!

Legyen ez a mottónk.

Itt és most beszúrok egy képet, ami témánkba vág, és nagyon jellemző problémánkra világít rá, ami oly sokszor megakadályoz minket abban, hogy előre lépjünk.

Nem fűzök hozzá kommentet, a kép magáért beszél, de elgondolkozni rajta kötelező 🙂

Változni és változtatni.

Mindannyiunknak szüksége van a változásra, megújulásra, előrelépésre. Emberi természetünknél fogva többségünkben erős a hajlam arra, hogy megszokott és bevált stratégiákat alkalmazzunk az élet különböző területein. Túlélésünket segíti, hogy a rossz tapasztalatokat, veszélyforrásokat kerülni igyekszünk, és ha valami egyszer bevált, akkor azt újra és újra alkalmazni próbáljuk.

A változásban mindig benne van a kudarc lehetősége, annak az esélye, hogy dolgaink rosszabbra fordulnak.

Emiatt a többségnek nehéz rászánnia magát a változásra, változtatásra.

Meggyőződésem, hogy mint oly sok más dologban, ebben is megfelelő dinamikára és helyes egyensúlyra van szükségünk. Állandóság kontra változás, konzervativizmus kontra liberalizmus, vallás és tudomány, lehetne sorolni a példákat. Balgaság lenne szembeállítanunk egymással érvrendszereket és fogalmakat, amelyek kézenfogva, együtt csodákra képesek, szembefordítva őket viszont rombolás és pusztítás lesz osztályrészünk, mint azt számos példa mutatja történelmünkben.

Visszatérve eredeti témánkra, hagy idézzem egy kedves régi jóbarátom magvas gondolatát, aki nem átallotta ezt mondani: “Az egyetlen állandó a változás maga.”  (Hérakleitosz)

Ha azonban a változás állandó, akkor elmondhatjuk, hogy az állandóságra törekvés tulajdonképpen megállást és egyben lemaradást jelent. Azaz aki megáll, az lemarad, aki nem fejlődik az visszafejlődik.

Félreértés ne essék, itt most nem arról beszélek, hogy mindenáron lépést kell tartanunk a mai modern világ minden hóbortjával és eszement rohanásával, ami pedig annak a bizonyos lónak a másik oldala. Ugyanis az állandóság és a változás közötti egyensúly és harmónia megteremtése éppen abból áll, hogy mindkettőt mértékkel alkalmazzuk. A túl dinamikus és erőltetett változások éppolyan károsak életünkre és világunkra nézve, mint a konzerválás. Ez jelen korunk egyik legnagyobb kihívása és problémája. Messzire vezető és fontos gondolatok, amiket épp oly fontos társadalmi szinten, mint az egyéni életünkben végiggondolni és a végiggondolás után alkalmazni is.

Szükségünk van a változásra és szükségünk van arra, hogy megszeressük a változást, ha eddig esetleg nem volt közeli barátunk. A változással együtt azonban nem árt megszeretnünk illetve elfogadnunk még néhány fontos alapelvet.

Például azt a furcsa és torz szemüveget kell kicserélnünk, amivel a hibáinkra és tévedéseinkre nézünk. Már gyerek korunktól kezdve rengeteg olyan inger és behatás ér minket a környezetünkből, ami erősíti bennünk a hibázás lehetőségétől való félelmeinket. Ráadásul ez valahol genetikusan is belénk van táplálva, hiszen a túlélésünk múlhat a hiba elkerülési stratégiánkon. Tehát kimondhatjuk, hogy ez a tulajdonságunk indokolt és fontos számunkra, ugyanakkor nagyon erős gátja lehet a fejlődésnek és előrelépésnek személyes életünkben és társadalmi szinten egyaránt.
Még összetettebbé válik ez a probléma, ha elgondolkozunk azon, hogy szükséges, de nem elégséges ezt a kérdést önmagunkban rendezni, ugyanis a hibázás kultúrája közösségi “élmény”. A hibáinkat felerősítő, gúnyolódó, gátlástalanul versengő közegben rendkívül nehéz tévedéseinket pozitív módon értékelni.

Válaszolhatunk erre úgy, hogy az ilyen környezetből el kell menekülni és keresni olyan helyet, olyan társaságot, olyan csapatot, ahol nem áll fenn a probléma, de nagyon sok esetben ez nem megvalósítható.

Gondoljunk csak a gyermekekre, akik nem választhatják és változtathatják meg a családjukat, az iskolájukat, a tanáraikat. Beleszületnek egy környezetbe, és belenőnek abba a miliőbe, amely őket körülveszi. Sok esetben egészen extrém és torz környezetet is természetesnek tartanak csak azért, mert nem láttak, nem tapasztaltak mást. Nincsen választási lehetőségük. De nem csak a gyerekekkel van ez így. Számtalan felnőtt ember él kiszolgáltatott helyzetben, ahol nagyon korlátolt a lehetősége munkahelyének vagy lakhelyének megváltoztatására.

Amikor pedig a társadalom sokkal szélesebb köre rendelkezik efféle háttérrel, akkor még nehezebbnek tűnik a kitörés.

Amellett tehát, hogy bátorítok mindenkit arra, hogy kezdje el a változást önmagán, legalább ennyire szeretném, hogy legyünk hatással a környezetünkre, a barátainkra, a gyermekeinkre, a diákjainkra, a pedagógusokra, a politikusokra, cégvezetőkre, és még sorolhatnám.

Ennek a hatásnak semmiképpen nem valami destruktív, kritizáló, bűnbakokat kereső, vagy éppen önfejű és tudálékos megnyilvánulásokban kell testet öltenie, hanem sokkal inkább a példamutatásban, a megfelelő kérdések felvetésében és közös válaszkeresésben. Konstruktív, egymást támogató légkörben, ahol az újszerű gondolatok nem kioltják, hanem felerősítik egymást. Ahhoz pedig, hogy ez jól menjen, változnunk kell. Lehet ez egy önmagát erősítő folyamat?

Igen. Csak rajtunk múlik.

Változni és változtatni.

Jobbá lenni és jobbá tenni!